2018. január 1.
XVII. évfolyam 1. szám.
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
KÖNYVAJÁNLÓ
TARTALOM
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
3. oldal
vers
5. oldal
elfeledettek
A régi törzsfők hova lettek,
a tigrisbőrös vágtatók,
kiknek nyilaitól remegtek
szántóvetők, városlakók?
Az idő náluk gyilkolóbb
s könyörtelenebb hatalom:
hírük sem őrzi már utód,
nyomukat benőtte a gyom.

És hol vannak a fejedelmek,
kánok, királyok, fáraók,
akik előtt letérdepeltek
a korbácsolt alattvalók?
Nekik se volt maradni mód
szilárd vagy ingó trónjukon…
Legtöbb nem érdemel ma szót,
nyomát is benőtte a gyom.

S kik demokráciát hitetnek
– bár a lóláb mindig kilóg –
harsogva hirdetik a plebsnek,
hogy ők az örökkévalók.
Mindenki gaz, csak ők a jók –
sulykolják vízen, szárazon,
de eltűnnek előbb-utóbb
s nyomukat benövi a gyom.

Herceg, mikor dölyfös tahók
osztozkodnak országodon:
bűn addig várni birkamód,
míg nyomuk benövi a gyom!

Baranyi Ferenc
Nyom, gyom
Az ország kétharmada elfogyott,
de megmaradt a hárommillió
koldus és a hazug illúzió:
bennük kell  fellelni  azt az okot,
  amely magyarázatot ad,
  hogy éhen halni még szabad.

A nemzet korhad, illően kihal.
Tudjuk, nem jelentős nép a magyar,
s az is lehet, már élni se akar,
hasában erkölcsi görcs nem csikar.
  Eszmélete hűlt pára lett,
  bodroz a teteme felett.

Kik szégyen nélkül csak legyintenek,
hiszik, bárhol kerül nekik haza,
nem látszik lelkük nehéz ótvara,
sunyítva polgárnak beillenek.
  A föld, mely őket szülte, fáj,
  holtaktól vénül itt a táj.

A marakodásban nincs felelős,
lelkünkre közöny korma szitál.
Magát menti, ki megbújva kivár,
s övéi múltján taposva előz.
  Fojtogatja szédült magány,
  penész üt át minden szaván.


Asperján György
Nincs felelős
Nil novi sub sole

Ha befognám egyszer a számat,
s nem jártatnám többé pofámat,
pár ember végre boldog lenne,
ki még álmában is: élve eltemetne.

Ha lehunynám egyszer a szemem,
menten ellopnák mindkét kezem,
és nem maradna többé tinta,
hogy le ne írhassam nevük: e papírra.

Ha elveszteném mindkét fülem,
hát üvölthetnének nélkülem,
szidhatnák apám vagy épp anyám,
felgyújthatnák házam: vagy akár a hazám.

Ha nem vennék többé levegőt,
úgy menne minden, mint azelőtt.
Lesz új játszótárs, semmi bánat.
Lehet, hogy épp neked: tömik be majd szádat!
M. Laurens
VILLON UTÁN SZABADON
elménk gardróbjában
álarcok gyűjteménye porosodik
életünk során
színpadra lép valahány
az
amit magunknak is
csak titkon mutatunk
kétségeink
félelmeink
szorongásaink vetülete
meg azok
melyeket másoknak tartogatunk
a bátor
a büszke
az álszent
mik megannyi változatban
helyzetfüggőn torzítják valónkat
és az az egy
melyet annak mutatunk meg
akit szeretünk
s ki bennünket igazán szeret
ez
mind közt a legegyszerűbb
a legkevésbé túldimenzionált
mely lelkünk lenyomatát őrzi

Márkus László
Álarcaink
Kalásza tört gabonánk szalma-ígéret.
Bokacsattogást sodor a szél,
lőporszagú pusmogásában lába kél
minden rejtett alanynak, lét-igének,
kicsavarható szónak,
állapothatározónak.
Korhadt gerendák
dúcolják az össze nem illeszkedő szándék
faragott köveit: ősi kirakós játék.
Felszított ál-legendák
zsarátnoka önmagába roskad.
Tengerhiányos álmokká
töpped a szabadság, megmolyosodtak
az okozatból okká
fordított köpönyegek,
bemaszatolt hősök és lázadók
vérével itatnak felleget.
Ránk avasodó századok,
füstbe ment percek
zsírjára sütött pörc perceg,
buzgón tunkolnak a fiúk,
odavetett konc, rágós falat
néha neked is kijut.
A limbóléc alatt
suttyósodva nem lészen
csillagfordulás, míg naprakészen
őrzik-védik cégéres csibészek
almát és fészek-
langy álmát, meglékelik hasad,
és kimagozzák széthasadt
kabakos kobakod köpködő smasszerek.
Megcsörren a lánc,
örökölt bokaékszered,
a nagy Varázsló aranyport hint
szemedbe, kedveddé kerekíti a kínt,
aztán jöhet a tánc!

Molnár Jolán
Füstbe ment percek
mi atyánk, aki könyörgéseinket már halálra unod
a mennyben, amiben azért hiszünk, hogy legyen
egy jobb hely, ahol halott szeretteinket tudhatjuk.
szenteltessék meg a te neved, másét áldani nincs
okunk. jöjjön el a te országod, mert a mostaniban
földönfutók vagyunk. legyen meg a te akaratod,
gondjainkat add azoknak, akik csak a maguk
hasznát keresik. mindennapi kenyerükön kívül
mást ne adj nekik, hadd járják be ők is a hiány
kálváriáját. bocsáss meg az ellened vétkezőknek,
miként mi is így teszünk azokkal, akik összekeverik
a hitet a hiszékenységgel, a szabadságot a szabados-
sággal. ne vígy minket a besúgás kísértésébe, de
szabadíts meg mindenkit az irigység és a gyűlölet
bacilusától. ámen.
Pethes Mária
Profán fohász
Kövekkel
megszórt talpfákon, oválra kopott kerekeken száguld
ez a szerelvény, nincs megálló, lerombolt állomások
sírnak fel, egyenruhák állnak test nélkül, elsárgult
muskátlik lehullott szirmai fonnyadnak.

Látomások
bolyonganak soha-nem-érkező vonatokat várva - némán,
sötét lyukak bámulnak a szemek helyén, halottak ők,
rút világ, valami antianyagba öntött csúf látvány,
fenn Istenek röhögnek, rossz játék volt.

Reinkarnálódott
tegnap ütközik a mába, s hiába a vészfék,
felnyög egy fahíd, összeomlik, évszázadokat dob a
sodró folyóba, benne egy létezést, mi pillanatokat
lopott tőled tiszavirágként.

Tiszai P. Imre
Kitérőn
Fövényi Sándor
Mert
hozzávénülök az éveimhez,
mert gyereknek lenni nem jó,
gyereknek lenni rossz,
mert apu mindig részeg,
és borfoltos a konyhaabrosz,
anyu meg nyitogatja a gázt,
hogy felrobbantja a házat,
és az iskolában a tanár néni
veszi nekem a ceruzákat,
hogy elrajzoljam magam,
messzire a földtől, nagy kék
űrhajókat csináljak a felhőkből,
s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak,
örüljek minden színes papírnak,
melyekből majd sárkányt  fabrikál
a szomszéd bácsi, sárkányt, ami 
ma messze jár, még emlékét sem látni,
mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya,
és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.

Már itt a tél, kályhákhoz dől az ember,
fagyos kezében elnyűtt baltanyél.
Ki mindig vesztett, győzni végképp nem mer,
s szavát megrágva csendesen beszél.
Magára ölt egy elhordott kabátot,
percekbe botlik, s volt időt ölel.
Árnyak kísérik, és hol egykor játszott,
hiába bánja, semmi sincs közel.

Havon tapos, elolvad majd a lábnyom,
fönt szürke ég, s a dróton varjú ül.
A sóhajon túl, s innen minden átkon
felhőnyi álmok úsznak legfelül.

Kolev András
Tél
................t.
A. Túri Zsuzsa: Futórózsa utca
Bodó Csiba Cizella: Áramszünet  
Bokros Márta: Téli emlék
Debreczeny György:
Apró nyarakat hagyott rám a tűz
Fetykó Judit: ami utoljára
Hajdu György: Szemben a domb
Kő-Szabó Imre: Kitakart szemmel
Lehoczki Károly: Kellemes napsütés
Lelkes Miklós: Levél József Attilához
Ligeti Éva: Téli napok
Nagy Antal Róbert: Az új
Nagy L. Éva: Karácsony képkeretben
Nógrádi Gábor: Cirkusz Nyárhalódon-2
Nyakó Attila: Istenem-istenem
Péter Erika: Gyertyafénynél
Pethő N. Gábor: Alkotni...
Rada Gyula: Karácsony
Rizca István: Cicák a kertben
Soós József: Hó hull
Szeicz János: Utolsó menedék
Thamássy  Nagy Géza: Sötétből feléd
Tiszai P. Imre: A temetés
Uhrman Iván: Vallomáskísérlet
Vadász János: Portré és üzenet
Varga Ibolya: A sorban
Verasztó Antal: Emlékúton

4. oldal
mikroszkóp
Király Gábor: A karácsony
Köves József rovata
Rab Zsuzsa
versek
Jules Mouquet
Flute sonata.